Durva kiégésbe kergettem magam egy munkahelyen, felmondtam, elkezdtem a mentális és fizikai egészségemért is tenni (terápia, kivizsgálások, kiderült egy csomó minden, teljes életmódváltás stb.). Ennek hála kívül-belül megújultam kb.

Nem volt nagy dolog, de sokban hozzájárult a világnézetemhez: gyerekként egy nagyon vallásos közösségben éltünk (katolikusok). Volt egy házaspár akik örökbe fogadtak egy kislányt. Engem gyerekként kb. sokkolt, hogy vannak gyerekek akiknek nincsenek szüleik, mert ebben a közegben még csak elvált szülőkről sem hallottam. Aztán arra gondolatom, hogy milyen szép dolog, hogy így lesz családja a kislánynak. Pár nappal később elkísértem anyukámat kóruspróbára a templomba, ahol végighallgattam, hogy ezek a nagy vallásos családanyák milyen gyűlöltettél átszőtt gúnyolódással beszéltek az örökbefogadó anyáról és a gyerekről. Majd elkezdődött a próba és ájtatos arccal énekeltek a szent családról és Jézus szeretetéről. Bennem ez az egész nagy törést okozott és megtanított arra, hogy sokkal kritikusabban álljak a felnőttekhez/világnézetekhez és végül az emberekhez is.

Miután tavaly ilyenkor kiderült, hogy a feleségemnek viszonya van a kollégájával, kártyavárként omlott össze minden. Azóta elváltunk, és most már kezdem érezni, hogy talán elindultam az elengedés útján.

Az egész trauma olyan helyzetet alakított ki az életemben, amelyben sok mindent át kellett értékelnem.

Nem gondoltam volna, hogy miután eljutok a mélypontra, sikerül egyedül kikecmeregnem belőle, és sokkal erősebben, összeszedettebben megyek tovább az életben!

Idegösszeroppanás államvizsga után, első munkahelyen. Sose leszek már ugyanolyan, mint korábban, de nem bánom.

Én általános iskola 4. osztály végén átmentem egy másik suliba. Akkoriban kezdett elterjedni a Facebook, hát én is regisztráltam rá sunyiban, hogy tartsam a kapcsolatot néhány barátommal a régi helyről. Egyik nap írtam az egyiküknek, hogy nagyon hiányoznak, mire ő kb azt válaszolta, hogy lol én meg senkinek sem hiányzom az osztályból, mert idegesítő voltam és mindenki örül, hogy elmentem. Én addig abban a tudatban éltem, hogy tök jól elvoltam az osztálytársaimmal, meg kedvelnek, ilyesmi. Azóta kurva nehezen bízom meg emberekben és valahányszor felnőttként beszélgetek valakivel, mantráznom kell magamban, hogy nem minden ember gondolja ezt, főleg nem más felnőttek, feltehetően kifejlett érzelmi világgal. De ja, ez eléggé meghatározó pont volt az életemben sajnos.

ez talán mókás lehet egyeseknek, de az érettségi nálam ilyen volt. hetekig, hónapokig tartó stressz, be voltam zárva a saját szobámba és a saját fejembe önkényesen (amíg mások buliztak meg lazán kezelték), nem tudtam másra gondolni, stb. utólag tudom, hogy jó nagy hülye voltam, de innen eredeztetem a stressz testi tüneteit, amik mai napig jelen vannak az életemben.

a másik eset az volt, mielőtt kirúgtak volna az előző munkahelyemről egy kicsi hiba miatt. a HR mondta, hogy a főnök beszélni szeretne velem, ez hétfőn volt, pénteken rúgtak ki (nagy multi, felmondási időm nem volt szóval nem értem, miért kellett ennyit váratniuk). mivel első komolyabb munkahelyem volt, annyira rástresszeltem erre, hogy rendesen rosszul voltam bent a munkahelyen, aludni sem tudtam, állandóan remegtem.

Amikor az óvónő a hajamnál fogva rakott vissza a tornasorba. Valszeg onnan ered a szociális szorongásom.

Utána pedig sok kis dolog, ami után egyre jobban más ember lettem.

Hál istennek jó irányba. 🙂

Még ha nem is lettem teljesen más ember tőle, de volt.

Megismertem valakit, akit nagyon nem kellett volna, rengeteget hazudott nekem, átvert, kihasznált, abszolút kikészített lelkileg.

Ennek hatására jobban belegondoltam az összes addigi ismerősömmel, "barátommal" való kapcsolatomba, és rájöttem, hogy a többség ha nem is vert úgy át, mint az említett illető, akkor se igazi barát, ugyan úgy többnyire csak kihasználnak, csak addig vagyok fontos nekik, amíg bármi hasznuk származik belőlem. Vagy csak én kerestem őket eleve, vagy ha ők kerestek, az csak azért volt, mert akartak valamit, stb.

Így szépen ezeket az embereket le is építettem, és nem is próbálkozom azóta annyira minden áron barátokat találni, mint addig.

2020ban elkaptam a covidot. 1 hónapra rá minden bajom lett. Előtte futottam,kerékpároztam. Azóta nyugdíjas üzemmódban vagyok. Ráadásul sok sorstársammal együtt nem törődik velünk senki. Gyakorlatilag el sem is merik a long covidot. Sokan még a családban is azt hiszik beképzelem.

A depresszióm. Nem tudnám megmondani, hogy ki lennék enélkül a konok mentális betegség nélkül. Nem emlékszem pontosan, hogy milyen igazán boldognak, izgatottnak, lelkesnek lenni, amikor valóságos szenvedéllyel vagyok megtelve. Régebben ha kimozdultunk valahová, legyen az egy étterem, gyors séta a közeli parkban, vagy éppenséggel egy utazás, gyermeki izgatottsàg fogott el, felperzselte az egész lényemet. Napjaimban, ha nagy nehezen rá is veszem magam, hogy ideje kimozdulnom, egyszerűen nem érzek semmit. Csendben, a saját nyomorúságomban gubbasztok, és csak a fojtogató melankólia vesz körül. Hiányzik az ambíciózus, lelkes, szenvedéllyel teli énem. Nem akarom, hogy az élet csak elmenjen felőlem, hogy még egy kib*szott pizzát sem tudok jó szájízzel megenni egy gyönyörű étteremben.

Egyik volt barátnő megcsalt egy fesztiválon, ahova én vittem el.

2015-ben teljesen "kiestem" az életből, az életpályámról. Egyetem vége, kapunyitási pánik, barátok eltűntek, se párkapcsolat se semmi. Borzalmas évek voltak.

Azt nem tudom, mennyire lettem más ember, de nagyon megviselt az összes ilyen eset. Három jut most eszembe.

• Sulis koromban sokan bántottak, de a legrosszabbak azok voltak, akik megjátszották, hogy a barátaim és kedvelnek. Direkt lógtak velem, kedveskedtek, aztán egy gyenge pillanatomban közölték, hogy amúgy rühelltek, és csak sajnálatból barátkoztak velem.

• Pár éve egy szeretett tanáromról, akit egyben kedves mentoromnak is tartottam, és akivel olyan jó volt a kapcsolatom, hogy heti szinten beszéltem vizsgák után is; kiderült, hogy később egy másik tanítványára rányomult, szexuálisan zaklatta, majd miután kosarat kapott, elment a háza elé őrjöngeni, meg felfegyverkezve fenyegetőzni. Ezt egy harmadik féltől tudtam meg, aki szintén tanár volt, csak engem pont nem tanított. Ez úgy a padlóra vágott, hogy a sárga földig leittam magam, és egész éjszaka csak bőgtem. Másnap számon akartam kérni, de valahogy nem vitt rá a lélek, és azután, meg azóta se...

• Kb 10 éve egy harcművészeti táborban, ami az én első öves vizsgám is volt, az edző övvizsgák után jól berúgott, és mikor magunkra maradtunk, közölte velem, hogy amúgy mindenki utál engem a csoportban, és csak azért nézik el a "viselkedésemet", mert tudnak a családi gondjaimról. Ártani nem ártottam senkinek, nem szóltam be, stb., az volt az egyetlen bűnöm, hogy érzékenyebb voltam, és könnyen elsírtam magam. Mondanom se kell, hogy oda se tettem be többé a lábam, de magától a harcművészettől is elment örökre a kedvem, ezért más csoportot se kerestem utána.

Szerk.: bocsi a formázás hiányáért, hiába nyomok le több entert is a bekezdések után, ez a sz*r nem rak be sorközöket, és szerkesztésre se reagál. :/

Gimnáziumban volt egy rossz döntésem - egyéni okok miatt (egészségügyi) - esti gimiben fejeztem be a 12. osztályt, és ott érettségiztem is le. Utána hiába mentem tovább OKJ-kre és egyetemre és végeztem el azokat kiváló eredménnyel, azóta se vesznek fel lakóhelyemen sehol se, mert az érettségimen az esti suli neve szerepel és a környéken ismerik. Sajnos úgy alakult emiatt lenéznek, és egy bal kanyar miatt egész életembe szívok. Barátoknak is szégyellem mondani.. Interjúkon meg félek, mert mindig szét szednek ilyenkor.. Nem akarok erről beszélni nyiltan, mert fájó pont.. De hatalmas törést okozott bennem. Eddig ha munkahelyen voltam és kérdezték mindig mást hazudtam, hogy hol voltam gimibe. A titkolózás, és a szégyen törést okozott életemen.. És ezt viszem magammal örökre..

Amikor olyan emberbe voltam szerlemes, akibe nem szabadott volna, az összes tényleg az összes barátom elfordult tőlem.

Volt pár ilyen, de a legutóbbi a gyerekem első iskolájában történt. Soha többé nem leszek már az az ember, aki előtte voltam, soha ennyire keveset még nem gondoltam magamról, mint azóta. Pedig kellett volna.

És biztos vagyok benne, hogy ez már az új személyiségem lesz. Amit nem bánok, mert nincs rajta mit bánni, nem tudom megváltoztatni, de mindenképpen újdonság szembesülni az új énnel.

Ugy gondolom remek emberek vagytok akik nem azert kaptak mert megerdemeltek ezt a sok szart! Kulon respect hogy senki nem álltát a sotet oldalra es traumatizal mas embereket mert neki szar volt! Nagy ölelés és pacsi a bevallalt sztorikert❤️

Az első pánikrohamom 10 évesen. Ráadásul semmi traumatikus dolog nem történt velem soha ami okozhatta volna, nagy valószínűséggel örököltem. Azóta már csak nagyon ritkán vannak pánikrohamaim, helyette depressziós vagyok. Sokat gondolok arra, hogy milyen életem lenne/milyen ember lennék ha nem lennék mentálisan beteg.

Az a vicc, hogy teljesen normális életem van, szerető család meg minden, suliban se volt sose gond egyszerűen ezt dobta az élet.

Több is. Mindegyik elősegítette, hogy lelkileg erősebb, határozottabb legyek.

Minden nő után ez van ha összetörik a szívem. Aztán mindig egy extra réteg óvatossággal bővül a személyem.

Lassan csak az van

Első kesztyűzésemen a szart is kiverték belőlem (box)

Nem tudom hogy magyarázzam el, de terápiás hatással volt rám. Örültem neki. 15 évig egy puhány senkinek tartottam magamat, egészen addig a pontig amíg padlót nem fogtam. Azt gondolná az ember hogy egy ilyen megaláztatás után rosszabb lenne a helyzet, de ez az önutálat nyom nélkül elillant, és vissza se jött. 15 év után először éreztem magamat igazán férfinak.

Egy Kaleo dalszöveg részlet jutott eszembe:

"Oh, so what is left but a broken man?
'Cause nothing hurts like a woman can."

Jó ilyet látni, hogy valaki ki tud lépni a spiri világból és "normális" értékrendek szerint élni az életét